Carrie

Álmokkal teli világ

Zihálva és sikítozva riadtam fel az ágyamban, ahogy a napokban sokadszor. Izzadságcseppek borították a testemet, remegő kezemmel a villanykapcsoló felé nyúltam, mintha a fényben nem bánthatna senki. Hangtalanul zokogtam, belül segítségért fohászkodtam. Miután sikerült magam egy kicsit lenyugtatni, körbetekintettem a szobában. A megszokott berendezésen kívül semmi más nem volt itt, nem volt mitől tartanom. Az óra még csak hajnali hármat mutatott, reggelig még rengeteg időm volt. Felvettem az éjjeli szekrényemről az agyonolvasott Alice csodaországban című könyvemet, és újra elkezdtem olvasni. Szintem minden egyes sorát kívülről tudtam, de a szürreális világa mindig megnyugtatott, itt nem üldözött a rémálmom. Teljesen kikapcsolódtam, csak az ébresztőórám csipogása riasztott fel. Fáradtan vonszoltam magam a fürdőbe, ahol először a tükörképemmel kellett megbirkóznom. A lány, aki szembe nézett velem fáradt volt, arca nagyon sápadt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Hangosat sóhajtva lépem be a meleg simogatás alá, igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolkozni. Az öntudatlanság szélére sodródtam, amikor a rémálmom képei kezdtek visszakúszni a tudatomba. Szemeim gyorsan felpattantak, újra levegőért kapkodtam. Nem engedhetek meg magamnak ilyen gyenge pillanatokat. Hangos kopogásra lettem figyelmes, de a fáradtság olyan elemi erővel tört rám, hogy nem bírtam még megszólalni sem. A hang csak nem maradt abba, sőt egyre erősödött. Kivánszorogtam a zuhany alól, a nappaliban már felismertem a zaklatóm hangját.
• Hope, nyisd ki az ajtót! – Myra volt az, a legjobb barátnőm. – Esküszöm, ha nem teszed, betöröm!
Megtettem, amit kért, ismerve őt már annyira, hogy ha nem teszem, akkor képes tényleg betörni az ajtómat.
• Kisasszony, ugye tudja, hogy fogunk késni, ha nem … - Myra egyből elhallgatott, miután meglátta, hogy milyen szörnyen nézek ki. – Te jó ég, Hope. Már megint az álmaid?
Alig láthatóan bólintottam, mire ő szorosan a karjaiba vont, és próbált kicsit megnyugtatni. A zokogás újra utat tört magának, esetlenül, mint egy bábú, úgy omlottam a barátnőm karjaiba. Halkan dúdolt, tudta, hogy attól mindig megnyugszom. A könnycsatornáim lassan felmondják a szolgálatot, az idegeimmel együtt, ha ez tovább folytatódik.
• Hope, menjünk el a dokihoz. Szörnyen nézel ki.
• Nem, én nem akarok – hangom dacos volt, inkább felálltam és próbáltam kissé összeszedettnek mutatkozni.
• Tudom, hogy nem akarsz, de ez így …
• Nézd Myra, - vágtam bele a szavába, ami nem volt jellemző rám. – Tudod, hogy nem lenne értelme. Inkább felöltözök, és menjünk előadásra.
• Ahogy akarod, Hope.
A szobámban tanácstalanul álltam a gardrób előtt. Mindenhol színek voltak, amihez most nem volt kedvem. Végül egy szürke farmer és fekete póló összeállítás mellett döntöttem. A tükörhöz léptem, hogy valami emberi kinézetet varázsoljak magamnak. Barna, göndör hajam össze-vissza állt, zöld szemem nem ragyogott, telt ajkaim is inkább lefelé gördültek. Az arcom, ami mindig ragyogott az életörömtől, most sápadtan fénylett. Lemondóan sóhajtottam, ezzel sajnos nem sok mindent tudok kezdeni. Kezembe kaptam a táskám és a lakáskulcsom, majd elindultunk az egyetemre. Nem laktam messze a campustól, az utat szótlanul tettük meg. Láttam, hogy Myra aggódó pillantásokkal méreget, de nem vagyok rá képes, hogy elmondjam neki az álmokat. Az órák nagyon gyorsan teltek, nappal mintha rohant volna az idő.
Mint minden este, most is Myrával vacsoráztunk, de a csacsogása nem igazán jutott el a tudatomig. Sajnáltam őt, hiszen láttam, hogy aggódik értem és próbál valahogy ebből az állapotomból kirángatni.
• Hope – kezdett bele bátortalanul barátnőm, mire én felhagytam a salátám piszkálásával. – Tudom, hogy nem szeretsz róla beszélni, de nagyon aggódom érted. Nem láttam még soha senkit, akit így kikészítenek az álmai.
• Hmmm – sajnos ennél értelmesebbet nem tudtam mondani. Olyan jó lett volna valakinek beszélni róla, de nem akartam a barátnőmet belerángatni abba a nyomorúságos, sötét világba.
Csendben ettünk tovább, majd elkezdtük leszedni az asztalt. Myra gyorsan elbúcsúzott, várta már Ryan is, nem akartam feltartani. Sokáig ültem a tv előtt, nem akartam aludni. A természetfilm nem volt valami érdekes, testem megadta magát a fáradtságnak.
Újra az erdőben vagyok, a fák leégtek, mindenhol hullaszag, az eget vörösre festette a közelben lévő tűz, a füst miatt nem lehet jól látni, a levegőt zihálva szedem. A tudatom mélyén tudom, hogy megint az álomvilágban vagyok, de nem tudok felébredni. Bolyongok a leégett fák között, amikor női sikolyokra leszek figyelmes. Egy fiatal lány fut felém, miközben segítségért kiáltozik. A szemében lévő rémülettől a gerincemen a már ismert jeges borzongás fut végig, szemeim lassan megtelnek könnyel. Már csak pár méter választ el minket, amikor szinte a semmiből bukkant elő egy alak, aki úgy mozog, mintha lebegne. Hosszú, fekete köpenye a földet súrolja, bőre, akár a hold, szeme vörösen izzik, mintha a világ összes gyűlöletét e szempárba gyűjtötték volna össze. Kezében egy hosszú és véres kard van, gúnyosan vigyorog az előle menekülő nőre. Pillanatok alatt ott terem mellette, és egy határozott mozdulattal elveszi az életét. Élvezettel figyeli, ahogy a friss vér végigfolyik a kardon, majd démoni arcát felém fordítva, hangosan felnevet. A lábamat nem bírom mozdítani, bár az eszem ordít, hogy mozduljak meg. Az ismeretlen gonosz elindul felém, lassú emberi tempóban. Megbotlok egy kiálló faágban, mire ő mellém lép és a szívem fölé helyezi a kardot.
• Most te jössz, Boszorkány!
Számat hangos sikoly hagyja el, várom, hogy mikor sújt le rám, de a semmiből hirtelen egy nyílvessző suhan végig, egyenesen a szívébe a gonosznak. Dühödten felmordul, majd köddé válik, mintha ott sem lett volna. A szívem egyre hevesebben ver, a félelem miatt csak a dobogását hallom a fülemben. A füstfelhő mögül lassan kirajzolódik megmentőm alakja. A férfi magas és izmos, de amikor a közelembe ért, a látványtól egyszerűen tátva maradt a szám. Arca, akár csak az angyaloké, haja, akár a sötét éjszaka, hideg, acélkék szemei melegséget sugároztak. Felém nyújtotta a kezét, majd segített felállni. Halványan elmosolyodott, amire szívem újra őrült iramot kezdett el járni.
• Üdvözöllek, hercegnő! – finom kézcsókot lehelt a kezemre, majd újra acélkék szemeivel kémlelt. – A nevem Aeneas. Már nagyon vártunk Rád.
Épp szólásra nyitottam a számat, amikor valami fülsüketítő sípolásra lettem figyelmes.
Remegtem a félelemtől, ijedten tekintettem körbe a szobában, de csak a tv adta ki ezt a hangot. Felhúztam a lábam, szorosan átöleltem és zokogtam. Nem is tudtam, hogy ennyi könnye hogy lehet valakinek. Az álom annyira valóságos volt, szinte magamon éreztem a pengét. Mikor kezdtem kicsit megnyugodni, a kezem fájni kezdett. Felkapcsoltam a villanyt, és láttam, hogy csupa hamu. Az álomban elestem a földre, amit hamu borított. Gyorsan a fürdőbe vezetett az utam, hogy lemossam a kezem. Láttam, hogy enyhe égési sérüléseket szenvedtem. Remek, tehát nem csak képzeltem, hogy valóság.
Belenéztem a tükörbe, és a látvány miatt elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Leültem a laptopom elé, a keresőt használva próbáltam valamilyen eredményre jutni, de nem igazán jártam sikerrel. Fórumokat olvasgattam, ahol semmi érdekes nem volt. Elszánt voltam, ezért nem adtam fel. Ha itt nem találok semmit, akkor keresek valakit, aki ért az álmokhoz. Úgy egy óra böngészés után egy jósnő oldalán kötöttem ki, akiről remek véleménnyel voltak. Vesztenivalóm nincs, ezért holnap mindenképp felkeresem. Az óra még csak hajnali ötöt mutatott, ő pedig kilenctől elérhető. Volt négy szabad órám, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan töltsem el. Fáradt voltam, de alvásról szó sem lehetett, mert féltem. Csináltam magamnak villás reggelit, amivel sokáig elidőztem, majd lassan megettem. Vettem egy forró zuhanyt, felöltöztem, de még mindig csak fél nyolc volt. A kávézók már kinyitottak, inkább beülök valahova. Sokáig sétálgattam, míg találtam egy eldugott kis helyet. Nagyon ízlésesen volt berendezve, tömeg sem volt. Kértem egy cappuccino – t, majd a napi híreket olvasgattam. Rápillantottam az órámra, ami már kilencet mutatott. Újult energiával léptem ki a kávézó ajtaján, bíztam benne, hogy választ kapok a kérdéseimre. A jósnő címét hamar megtaláltam, belépve nagyon meglepődtem. Sötétségre, misztikumra számítottam, ehelyett a berendezés minimalista volt, kényelmes fotelok voltak, a szoba világos és nagyon barátságos.
Leültem, és vártam. Nem igazán tudtam, hogy mit kell tenni. Öt perc múlva kilépett az ajtó mögül egy nagyon csinos szőke nő.
• Már vártalak, Hope – felém nyújtotta a kezét, de én a meglepődöttségtől szólni sem tudtam. – A nevem Sibyl.
• Örvendek – hangom egy oktávval feljebb csúszott, amire ő elmosolyodott.
• Kérlek, gyere velem.
Az ajtó mögött mintha meseország várna. Az illatok és a színek tökéletes kompozíciót alkottak, a szoba vörössége megnyugtató volt inkább, mint ingerlő. Sibyl intett, hogy foglaljak helyet az egyik széken, ő velem szembe ült.
• Gondolom, tudja, hogy miért jöttem – kérdeztem kissé bizonytalanul, abból kiindulva, hogy a nevemet is tudta.
• Igen, tudom. De nem tudok neked segíteni, ha te nem akarod. Az is tudom, hogy félsz az álmok miatt – természetes hangja szinte már – már irritált. Hogyan lehetne ilyen egyszerű, ami velem történik?
• Egy pillanat! Hogy lehet maga ilyen nyugodt? Ha tudja, hogy miről álmodok, akkor nem lenne ilyen higgadt!
• Hope, választási lehetőséged mindig van. Tudom, hogy gyötrődsz, de úgy tudsz felszabadulni, ha hagyod, hogy megismerd azt a különleges világot. Oka van annak, hogy álmodban azt látod.
• De mégis mi? És miért pont én? Csak egy egyszerű lány vagyok a sok közül – értetlenségem csak folyamatosan nőtt, de eszembe jutott, hogy mit mondott a vörös szemű: boszorkány. Hirtelen fény gyúlt az agyamban és egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat.
• Látom rájöttél. Ha gondolod, elmesélek rólad mindent. – Alig észrevehetően bólintottam, majd Sibyl tovább mesélt. – A szüleid nagyhatalmú emberek voltak, könnyen járkáltak a dimenziók között. Másokkal együtt működve tartották fenn a békét, több évtizedig nem is volt probléma. Azonban az egyik király fia nagyhatalmú volt, és ő akarta egymaga irányítani a dimenziókat. Őt láttad álmodban, Belfegor. Szívét teljesen megfertőzte a gonoszság, erősszakkal akarja átvenni a hatalmat. Nagyon sokan rettegnek tőle, kevesen vannak, akik szembeszállnak vele. A szüleid ezen kevesek közé tartoztak, de sajnos elbuktak a csatában, ahogy mások is. Te is különleges képességekkel rendelkezel, az elméddel tüzet tudsz gyújtani. A világ, ahol jártál, az utolsó, ami fennmaradt még, ami valamennyire ellenáll a pusztításnak. Ez az utolsó a dimenziók között – jósnő befejezte a mondandóját, én lassan emésztgettem az információkat. Most már tudom, hogy miért tűntek el olyan rejtélyesen a szüleim, és az intézetben én okoztam a tüzet. Hatalmas gyűlöletet éreztem Belfegor iránt, amiért elvette tőlem a legfontosabb személyeket. Ahogy a dühöm egyre nőtt, arra lettem figyelmes, hogy Sibyl gyorsan felpattan, és egy poroltóval eloltja a kis tüzet.
• Ezt én csináltam? – ő csak mosolyogva bólintott. Hogy lehet ilyen pozitív? – Sajnálom.
• Hope, tudom, hogy ez így sok volt egyszerre, azonban nincs időnk. Az utolsó dimenzió veszélyben forog, és csak ketten vagytok, akik szembe szállhattok Belfegorral.
• Ketten? – értetlenül tekintettem rá, nem tudtam, kire gondol.
• Már találkoztál vele, Aeneassal. Ő az utolsó harcos, természetesen rajtad kívül. Tudom, hogy túl sokat kérek, de segítened kell.
Gondolkodóba estem. Elvégre nekem nincs sok közöm ahhoz a világhoz, de a szüleim a vérüket adták érte. Harcoltak a démon ellen, aki álmomban üldöz. Meg kell bosszulnom a szüleim halálát.
• Megteszek minden tőlem telhetőt. Nem hagyhatom, hogy a szüleim gyilkosa életben maradjon - hangom határozottsága még engem is meglepett, de hihetetlen tettvágyat éreztem.
• Rendben. Kérlek, feküdj le a díványra. Adok egy italt, amitől mély álomba szenderülsz. Te irányítod saját magad, bármikor felébredhetsz.
Bólintottam egyet, mivel nem mertem megszólalni. Mélyen legbelül nagyon féltem, a szívem a torkomban dobogott. Lefeküdtem, majd megittam az undorító barna folyadékot, és lehunyt szemmel vártam. A szemem kezdett elnehezedni, hamar elaludtam.


Újra az erdőben találtam magam, de most tisztább fejjel gondolkoztam. Mint mindig, most is ugyanaz a jelenet játszódott le. Hallottam a nő futó lépteit, zokogását, ahogy segítségért kiáltozik. Egész közel ér hozzám, amikor megjelenik Belfegor. Gúnyos tekintetével végig mér, az elszántságom, mintha elszállt volna. Sajnos a nő halálát megint végig kell néznem, és ez nagyon feldühített. Éreztem, ahogy forróság járja át a testem, mintha magam is lángolnék. Belfegor felém fordult, és most az egyszer nem diadalittasan néz rám, hanem döbbenten.
• Szóval elmondták neked az igazat, boszorkány! Ettől még ne érezd magad nyertesnek. Erősebb vagyok, mint hiszed.
Lenéző hangneme csak még jobban felbosszantott, olyannyira, hogy két tűzgömb jelent meg a tenyeremen. A látványtól megijedtem, és azok eltűntek. A lángolás is alábbhagyott a testemben, kezdtem egy kicsit pánikba esni. Nem lehetek ennyire szerencsétlen.
• Látod, ebben különbözünk. Én élvezetből gyilkolok, te még a gondolatától is irtózol. Egyedül kevés vagy te ide, és gondoskodtam róla, hogy ne is legyetek többen.
Elindult felém, bennem a pánik egyre csak növekedett. Kétségbeesetten pillantottam körbe, de nem találtam semmit, amivel védekezhetnék. Már közel járt hozzám, amikor meghallottam az ismerős nyílvessző hangot, ami most sajnálatos módon célt tévesztett, de legalább elvonta rólam egy kicsit a figyelmét.
Aeneas lépett ki a fák mögül, kezében egy hosszú kardot tartva, a tegez a hátán volt. A démon ránézett, majd hangosan felnevetett.
• Te akarsz megakadályozni? Kevés vagy ahhoz. Egy egyszerű halandó.
A fiú arcán nem tükröződött a félelem, maga elé emelte a kardját.
• Állj ki ellenem tisztességesen!
• Milyen buta fiú. Ám legyen, de csak a saját halálod idejét tolod ki.
Ijedten tekintettem Aeneasra, aki állta a démon tekintetét. A kardjaik hangosan csaptak egymásnak, a küzdelem nem volt elég kiegyensúlyozott, a fiú sok sérülést szenvedett. Tehetetlenül álltam ott, bosszantott, hogy megvan a képességem, hogy tegyek valamit, de nem teszek semmit. A könnyeim már összegyűltek a szememben, mikor Belfegor megunta a harcot, és a földre taszította a fiút.
• Elegem van belőled már. A szánalmas kis próbálkozásaid untatnak. Gyorsan végzek veled, aztán jön a boszi. Elpusztítom ezt a dimenziót is, és utána már csak a Föld marad.
A magasba emelte a kardját, hogy lesújtson, amikor újra forróság járta át a testem. A tűz egyre csak nőtt, mintha szét akarna feszíteni. Elég volt egyetlen pillantás Aeneasra, és a bennem felgyűlő energia szinte kirobbant. Minden erőmmel Belfegorra koncentráltam, aki lángra kapott. Vörösben izzó szemei ijedten néztek körbe, majd hangos halálsikolyok hagyták el a száját. Teste hamuvá vált, én pedig kimerültem estem össze.
Mikor megébredtem, egy szobában találtam magam. Fejem fájt egy kicsit, nagyon szomjasnak éreztem magam. Lassan felültem, mikor hirtelen Aeneas termett ott mellettem.
• Végre felébredtél. – Angyali hangja gyógyír volt a fejfájásomra. – Már aggódtunk érted, hogy a tűz téged is elemésztett.
• Én jól vagyok, csak kicsit szomjas vagyok.
• Máris hozok vizet – futva sietett ki az ajtón, majd pár pillanat múlva vissza is tért. Hozott egy nagy pohárral, amit egyszerre meg is ittam.
• Köszönöm, ez nagyon jó volt – letettem a poharat, majd körbenéztem a szobába, de nem volt ismerős. – Megmondanád, hogy hol vagyok?
• A dimenzióban. Ez volt a szüleid kedvenc helye. Most sajnos az egész vidék fel van égetve, de csak rajtad múlik, meddig marad ilyen.
• Rajtam? – értetlenül néztem rá, hiszen mit tehetnék én a tájért?
• Hope, ez egy álmokkal teli világ. Itt nincs olyan, hogy lehetetlen. Gyere, – felém nyújtotta a kezét, amit én készségesen el is fogadtam – nézd meg a saját szemeddel.
Kisétáltunk az udvarra, ahol minden kopár volt. Aeneas nagyon koncentrált, mire az előttünk lévő fa kirügyezett. Elámulva tekintettem rá, hiszen az előbb még szenes volt.
• Sajnos én csak ennyire vagyok képes, de te, Hercegnő, ennél sokkal többre. A szüleid teremtették meg ezt a dimenziót, most rajtad a sor, hogy te formáld.
• De én nem tudom, hogy hogyan kell – szégyenlősen lesütöttem a szemem.
• Csak hunyd be a szemed, képzeld el, hogy milyen lehetett, majd formáld a saját kedved szerint.
Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Elképzeltem, ahogy ez a vidék gyönyörű zöld, a fák rügyeznek, mindenhol virágok, az épületek nem romosak. Éreztem, hogy meg tudom csinálni, formálni tudom a dimenziót. Mikor kinyitottam a szemem, nem akartam hinni neki. Minden úgy volt, ahogy elképzeltem. Olyan békesség és nyugalom áradt, hogy úgy éreztem, itthon vagyok. Megfogtam Aeneas kezét, acélkék tekintetében teljesen elvesztem. Lábujjhegyre emelkedtem, majd apró csókot leheltem az ajkaira.
• Ez tényleg egy álmokkal teli világ – mindketten elmosolyodtunk, majd egy forró csókban összeforrva álltunk a közös jövő előtt.


***


Carrie!
Csak gratulálni tudok, mert ez fantasztikus lett! Teljesen másképp "álmodtad meg" (hogy stílszerűek maradjunk ;)) a novelládat, mint a többiek, és ezzel sikerült kitűnnöd a "tömegből"! Az egész történet nagyon szép volt, és bár akadtak benne kisebb hibák (gondolok itt arra, hogy néhol jelenben, néhol meg múltban meséltél), összességében tekintve lehengerlő volt! ;) Még egysze, gratulálok és sok sikert neked a továbbiakban is!
xoxo
Lea 
ui: nem szeretnéd megírni egy folytatásosban is? Szívesen olvasnám tovább :)


Wow! Ez tényleg egy csodálatos álom volt. Mivel imádom a misztikumot, ezért örülök, hogy ha csak kis ideig is, de élvezhettem eme csodát J

Még olvasnám…pl: Mi lesz kettejükkel, vagy melyik dimenzióba élnek, ha netán együtt maradnak… Vajon Aeneas csak abban a világban létezik, vagy Ő is tud vándorolni J

Gratula!

Join