Sweety13

Álmokkal teli világ

Az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam, mint minden nap már folyamatosan kerek három éve. Elhagyott, elment és engem örökre itt hagyott az összetört szívemmel. Hiánya pótolhatatlan érzést és felülmúlhatatlan fájdalmat okozott. Ezáltal szívem apró darabokra törve. Sose értettem, hogy abban az időben, amíg velem volt miért szeretett, vagy éppen miért tetszettem neki. Ostoba Bella, bele estél legnagyobb hibádba és beleszerettél egy félistenbe, aki mellesleg vámpír és szíved magával vitte egy örök időre. És már sosem kapod vissza.
Életem eddigi legrosszabb 3 évét éltem át eddig és kitudja még hány évtizedet, kell szenvedésekkel és fájdalommal végig élnem. Míg Edward itt volt életem álmokkal volt tele. Volt egy életem, ha különös is, de életnek nevezhető. Hisz ez idő alatt boldog voltam és vidám. Volt egy szerető családom. És az enyém volt a világ legszebb férfija. Eddigi életem során, nem volt ilyenbe részem. Persze ott volt Renée, de őt aligha nevezhetem anya típusnak. Inkább egy jó barát, akinek beszámolhatsz mindenről és mindenkiről. De miután Forksba érkeztem minden megváltozott. Renéet és Charliet a Cullen család váltotta fel.
De mint villámcsapás tűnt el életemből a vidámság. És jött helyébe a borús fájdalom.
És ezt mind az a csupa szív, önzetlen, feláldozó Edward Cullen okozta. De nem hibáztatom, hisz kinek kéne egy törékeny, sebezhető és érzékeny ember. Ráadásul még szépnek se vagyok nevezhető. De ezen már késő bánkódni nem fog semmi sem jobb lenni.
Gondolataim közül hangos léptek téptek ki, majd egy kopogás.
Egy halk szabad után, Charlie dugta be a fejét. Kedvesen és megértően rám mosolyogott a duzzadt szemeim láttán majd beljebb lépett a szobámba.
-Bella nekem most el kell mennem, dolgozni. Majd este jövök addig is… vigyázz magadra- mondta majd homlokon csókolt és ki lépett az ajtón.
Miután Charlie távozott a házból én felpattantam majd fogtam az előre kikészített táskát és neki indultam a végzetemnek.
Gyors leszaladtam a lépcsőn, aminek majdnem egy hatalmas esés lett volna a vége, ha nem kapaszkodok bele a korlátba. Ezután kiléptem az ajtón majd bepattantam jó öreg furgonomba és elindultam.
Szívem mélyén tudtam, hogy ez nem helyes, mégis ez volt számomra a legjobb döntés. Miközben az ismerős és kitaposott úton haladtam végig furgonommal, megcsaptak az emlékek. Családom szeretett arcképei villantak be. Esme és Carlisle, a mindig nyugodt házaspár. Majd pöttöm barátnőm és Jasper, akivel, ha nem is voltam túlságosan is jóban, mindig is szerettem a magam módján. Majd a képsorok a nagy, mackószerű Emmettre és a gyönyörű Rosaliera váltottak. Sose tudtam meg, hogy Rosalie miért ilyen ellenszenves velem, de talán ez így volt jó. Persze ez Emmettről nem volt elmondható. A mindig vicces Emmett tudta mikor kell elővenni a humor érzékét, hogy csillapítsa a család kedélyeit. A képkockák ismét elvillantak.
És életem értelmének féloldalas mosolya kúszott be a képbe.
Próbáltam ezeket az illúziókat elhessegetni, de sehogy sem akart megszűnni. Folyamatosan csak az ő arca tárulkozott szemem elé.
És ez fájt. Fájt, mert ő elhagyott és nekem csak egy aprócska mosoly, egy suhogó hang és a szerelem, amit iránta érzek, maradt meg.
Se több, se kevesebb, csak ez a pár aprócska tulajdonság. Számomra ezek a dolgok mégis többet jelentenek.
Egy kis idő múlva az ismerős ház előtt álltam. Kocsimat leállítottam majd kiszálltam és kivettem a táskám.
Lassú és bizonytalan léptekkel haladtam előre. A ház még mindig abba a pompájában tündökölt, mint aznap a végzetes napon. A lampionok ugyanúgy csüngtek a teraszon poros állapotukba. És a gyertyák is a lépcső mellett álltak.
Lassan elértem a lépcsőt majd elindultam felfelé. Miközben lépkedtem a fák között, csodálkoztam. Azokban, melyek körülölelik és eltakarják a házat a külvilágtól. Gyönyörű környék. Minden itt jártamkor elvarázsolt és magával ragadt. És ez most is így történt.
Pár lépés után elértem az ajtót. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé, hogy bele rohanjak a végzetembe.
Lassan lenyomtam majd az ajtó kitárult. Óvatos léptekkel beljebb mentem. Szemeim a letakart bútorokon és egy különös tárgyon állapodtak meg.
Volt egy bútordarab mely nem volt letakarva és a por vastagon lepte. Furcsálltam hisz szerelmem mindig is nagy becsben tartotta ezt a meglehetősen egyedi darabot ebben a házban.
Oda sétáltam a jól ismert altató dalomat játszó zongorához. Ránézésre csak a port kéne letörölni róla és újra régi állapotában, lenne.
Újamat végig húztam a porlepte billentyűzeten. Pár billentyűt lenyomva csodáltam a még mindig tiszta hangú zongorát.
-Gyönyörű- suttogtam, miközben élveztem a lágy dallamokat, melyek körülzengték a lakást. Óvatosan elhúztam újamat a billentyűkről majd gyorsabb léptekkel elindultam a lépcső felé mely az engem legjobban izgató szobához vezetett.
Mikor elértem a lépcsőt, nehézkes léptekkel mentem végig a fokokon. Bátorságom egy bizonyos ajtónál lehűlt és helyét a félelem vett fel.
Tudtam, ha most belépek, minden megszűnik létezni és az ez idáig épített falam leomlik. De mertem kockáztatni és óvatos benyitottam Edward szobájába.
Egy jól ismert édeskésen elbűvölő illat csaptam meg az orromat. Ezt az illatot ezer közül is felismerném. Semmihez sem hasonlítható ez a csodálatos illat. Mint egy egyedire tervezett és tökéletesen megalkotott parfüm.
De csak összesen az illat maradt meg. A hozzá tartozó személy örökre eltűnt az életemből és én ez ellen nem tudok semmit sem tenni.
Vagy nem is akarok. Most már teljesen biztos, hogy becsavarodtam.
-Oké Bella. Verd ki a fejedből Edwardot mindörökre. Elhagyott és nem fog vissza jönni és ezt te is tudod-, mondogattam magamnak halkan.
Mielőtt végleg becsavarodtam volna, lassan hátrálni kezdtem a szobából. Ahogy kiértem ,egyből lerohantam a földszintre.
Lelkemre egy nagy súly helyezkedett. Tudtam itt a vég, most vagy soha. Vagy most vége lesz mindennek, vagy életem végéig szenvedhetek.
Elindultam a konyha felé minden bátorságommal, ami megmaradt.
Szívem a torkomban dobogott, de már nem akartam visszavonulót fújni. Nem akartam, mert csak így tud a szívem örök nyugalomra térni.
Miután beértem a konyhába, oda sétáltam az egyik fiókhoz. Óvatosan kihúztam, majd az első éles pengével rendelkező kést kivettem, a fiókot pedig visszatoltam.
Gyors léptekkel kimentem a konyhából, majd bementem a nappaliba, leültem a földre és nekitámaszkodtam a falnak.
Remegett a kezem és vele együtt a kés is. Egy mély levegőt vettem, majd a kést lüktető ereimhez nyomtam. Először csak egy apró vágást ejtettem csuklómon, majd az apró vágásokat nagyobb és nagyobb vágások követték.
Egy kis idő után a kést elhajítottam kezemből, majd kirohantam beültem a kocsimba és a vén tragacsom legnagyobb sebességével száguldottam haza.
Fejem zúgott és a vér látványától egy émelyítő érzés kerített hatalmába. Tudtam, itt a vég, már nem lehet semmit sem tenni.
Lassan elértem a házunkat, gyors kiszálltam, hogy a szomszédok meg ne lássanak, majd bementem és egyből a szobám felé vettem az irányt.
Lábaim összerogytak és én egy hangos puffanással a földre estem. Már nem volt erőm. A padlón összegömbölyödve zokogtam.
Pár óra múlva már ernyedt testemnek nem volt sok hátra. Tudtam, hogy már csak pár perc és minden fájdalmamnak vége és egy olyan világban kötök ki, ami álmokkal van teli. Ahol újra láthatom rég elvesztett szeretteimet és figyelhetem örök szerelmem minden egyes mozdulatát.
Szemeim lassan lecsukódtak. Bekövetkezett a vég. Lelkem magával ragadta egy erő. Még egy utolsó sóhaj, mely Edward nevét takarja, majd ezután egy sötét szakadék sötét bugyra.


Három évvel később…
(Edward szemszöge)


Érzések ezrei tomboltak bennem. Hat év után eldöntöttem, ha egy kicsit is, de látnom kell Bellát. Látnom, hogy boldog életet él és hogy családja van. Ha nem is ez az amit „szívem” kíván, de legalább láthatom.
Már csak pár kilométer választott el Forkstól. Pár lépés örök szerelmem gyönyörű arcától.
Miután megláttam a Forks feliratú táblát és az első házakat, lépteimen lassítani kezdtem és száguldásom át ment egyszerű emberi tempóba.
Mióta elhagytuk családommal Bellát, amit azóta többször is megbántam, én egy külön életet kezdtem élni. Megszakítottam mindenkivel a kapcsolatot és vándor módjára minden évben más városban éltem átkozott, és Bella nélkül semmit nem érő életem.
Minden egyes percben jobban vágytam Bella hangjára, csókjára, érintésére.
Sétám és gondolatmenetem alatt elértem Belláék házát, de miután többször körbejártam, megállapítottam, hogy a házban már régóta nem lakik senki. Ezután utam a szomszédban lakó öreg nénihez vezetett.
Két kopogás után a néni egyből ajtót nyitott.
-Jó napot fiatalember miben segíthetek?- szólalt meg öreges, de kedves hangon.
-Jó napot. Meg tudná esetleg mondani, hogy mi történt a Swan családdal?- érdeklődtem.
-Óh hát maga nem tudja fiatalember, hogy a rendőrfőnök már rég nem itt lakik? Miután a kislány végleg távozott az élők sorából Charlie elköltözött Forksból, a házat pedig jövő héten elárverezik - mondta a néni. A szavak hallatán sokkot kaptam. Nem az nem lehet, hogy az én egyetlen Bellám meghalt.
- Hogy érti, azt hogy eltávozott az élők sorából?- kérdeztem kissé ingerülten.
- Fiatalember, nyugodjon le. Ha ilyen erőszakos módon beszél, nem mondok el magának semmit- mondta kissé mérgesen az öregasszony.
-Tud uralkodni magán?- kérdezte, majd egy apró bólintás után beszélni kezdet.
- Na, szóval, hat évvel ezelőtt a kislány teljesen magába zuhant. Nem járt el sehova az iskolán kívül. Kórosan lefogyott, amit a rajta lévő lötyögő ruhák is bizonyítottak. Az arca még fehérebb volt az eddiginél. Szemei karikásak voltak. Volt olyan, hogy naphosszat hangosan zokogott. És az apja akármit tett a lány nem nyugodott bele egy dologba. Mégpedig abba, hogy elvesztette a szerelmét. Egy nap a rendőrfőnök azzal fenyegette, hogyha így folytatja tovább, visszaküldi az anyjához.
A kislány aznap nagy cirkuszt csinált ebből és addig ki nem mozdult a szobájából, míg az apja el nem ment dolgozni. Emlékszem, aznap elrohant otthonról. Eztán csak este tért haza. A fehér pólóján piros foltok voltak és kissé imbolygott. Miután bement a házba és több órán keresztül nem történt semmi, felhívtam az édesapját, aki egyből haza jött. És akkor olyan történt, amit már szinte mindenki érzett, hogy be fog következni. Bella megölte magát. Felvágta az ereit, majd több órányi szenvedés után végső megnyugvásra tért. Pár nap után egy zártkörű temetés alatt eltemették egy réten, amely a kedvenc helye volt. A temetésen az apján és az anyján kívül még a Black család és a Cullen család vett részt. A kislány barátját több napon átkeresték és próbálták elérni, de nem sikerült nekik, így a temetés nélküle lett megtartva. Azóta is ott nyugszik a kis Isabella - mondta a néni szomorkás hangon.
Nem, nem és nem! Az nem lehet! Nem veszthetem el csak így egyszerűen! És ez mind miattam van! Ha aznap nem hagyom magára, most nem itt tartanánk. Egy őrült vagyok, aki magára hagyta élete értelmét és hagyta meghalni!
Egy utolsó mocskos dög vagyok. Meg sem érdemlem az életet. Meg akarok halni. Nem lehet, hogy egyedül éljem le az életem azzal a tudattal, hogy ő már nincs és nem is lesz soha többé.
- Fiatalúr, jól van?- kérdezte.
-Igen. Köszönöm az információt. Esetleg meg tudná mondani, hogy a Cullen család itt tartózkodik-e még Forksban?- kérdeztem reménykedve és teljes mértékben szégyellve magam.
-Igen, itt vannak Forksban. Van még valami kérdése?- lassan megráztam a fejem majd köszönésképpen biccentettem egyet és emberi tempóban futni kezdtem az erdő felé.
Miután beértem az erdőbe, vámpírfutásra kapcsoltam és a közös rétünk felé vettem az irányt. Pár perc múlva már az ismerős helyen találtam magam. Ha most tudnék sírni, a szemeim már rég vörösek lennének a sok sírástól, de így csak a viszkető érzés maradt meg, ami a könnyeket jelezte.
Lassan lépkedtem beljebb és beljebb míg nem a rét közepén meg láttam egy sírhelyet és mellette egy ismerős embert.
- Alice?- kérdeztem remegő hangon.
A tündér arcú vámpír felém fordította a fejét és amint megbizonyosodott róla hogy tényleg én vagyok és ott állok, felpattant és odarohant hozzám. Zokogva ölelt át szorosan.
- Csss Alice. Nyugodj meg- mondogattam húgomnak, miközben én is az összeomlás szélén álltam.
- -Bocsáss meg nekem, kérlek. Látnom kellett volna, hogy mire készül Bella- zokogott tovább a mindig vidám tündér.
- Ne magad hibáztassd Alice! Ez az egész mind az én hibám. Bella miattam halt meg. Ha akkor nem hagyom el, még most is élne – suttogtam. Alice nem szólalt meg, de gondolatban elküldött melegebb éghajlatra.
Még egy ideig egymást ölelve álltunk, de egy kis idő után Alice engedett szorításából és felnézett az arcomra.
- Szeretnél egyedül maradni?- kérdezte rekedtes hangon. Egy aprót bólintottam, majd elengedtem Alicet. Ő még egy puszit nyomott arcomra, majd a másodperc töredéke alatt eltűnt.
Lassan oda botorkáltam a sírhoz.
Összesen csak a neve egy kisebb mondat és egy idézet állt a sírkövön:
„ Isabella Marie Swan
Álmokkal teli világ”


„Te voltál a fény, a ragyogás
Kérlek, vigyél el magaddal
És ha szerelmed porrá égett
Hints be vele a régi emléket
Ha majd letesznek hozzád, megfogom a kezed
Még érezzük, hogy összetartozunk
Ez lesz az utolsó legboldogabb napunk.”


Szomorú, de egyben boldog arccal néztem a feliratra. Az én buta bárányom most legalább egy örök álmokkal teli világra talált és egy nap majd talán én is csatlakozhatok ehhez a gyönyörű teremtéshez.




***
Kicsi szívem!
Ez annyira... annyira... jaj! Bőgtem rajta, mint a vízfolyás :) Nagyon jól sikerült elkapnod azt a módot az érzelmek kifejezésére, ami képes volt előcsalogatni a könnyeimet. Lehengerlő volt minden egyes sora, és bár nagyon, de nagyon szomorú lettem tőle, mégis, egyre csak azon kaptam magam, hogy még többet akarok belőle :) Látod, mondtam én, hogy lassan nem is lesz már rám szükséged XD
Egyszóval, ehhez a műhöz csak gratulálni tudok! Még, soksok ilyet! 
xoxo
Lea

Ez annyira megható, hogy még én is elbőgtem magam…

Csodálatos! Köszönöm, hogy megosztottad velem, velünk.

Join