bOri

Álmokkal Teli Világ

December 24.
Karácsony napja volt, bár nekem rég.
Eltűnt az öröm, az ének és a tánc,
Szívemet kettéhasítja a fekete leples gyász.
Már nem remélek semmit, vége van mindennek
Széttépett mindent, itt hagyott a herceg.
Kinézek az ablakon, fehér a hó, s esik
Üres, sajgó szívemet könnycseppek verdesik.
Nehezen ugyan, de rávettem apámat, menjen el itthonról, töltse külön az ünnepet
Mert az én társaságommal sajna nem sokra megy.
Elment La Push-ba, itt hagyva engem,
Az üres forksi lányt, jéghideg vermében.
Hiába várom, hiába szeretném,
Edward elhagyott, elment örökké.
Nincs olyan nap, hogy nem gondolnék Rád szerelmem,
Visszavonhatatlanul s örökké beléd szerettem.
Sajnos, tudom, hogy nem vagyok jó neked
De mondd, te kínzó emlékkép nem szenvedtem eleget?
Miért, ó miért nem hagysz már?
Szívem-lelkem tiéd lett, mi kell még? Vidd már!
Nem bírom sokáig, ne játszadozz velem,
Itt hagytál, emléked még is bennem él, s ez rohadtul fáj nekem!
- Elég volt, Elég! – Ordítottam magamra, 
felálltam s kimentem az esti mínuszba.
Hideg volt, reszkettem, a fogam is vacogott,
De tudtam, amit most teszek, azt bánni nem fogom.
Önző lesz a tettem, ezt nem tagadom.
De van bármi, ami megakadályozzon?
Nem vagyok önmagam, így nem is gondoltam bele,
hogy tettem igazából végzetes hiba lenne.
Kit érdekel, hogy élek – e vagy meghaltam?
Apának fájni fog, de túléli biztosan.
Egyetlen ember van, aki fontos volt nekem,
De elment, itt hagyott feneketlen mélységben.
- Edward szeretlek, kérlek, gyere vissza! 
Ordítottam, bár tudtam, úgysem hallja.
Beszálltam a furgonba, nem érdekelt ki hallja
Nyomorult életemnek véget vetek még ma.
Elmentél, itt hagytál teljesen egyedül
Szívem kettéhasad, de te nevetsz szüntelenül.
Nem mentem La Push-ba hisz ott van apám
Más sziklát kerestem e hideg éjszakán.
Erdőhöz érkeztem kiszálltam a furgonból
Körülnéztem, a vadonban csöndesség honolt.
Egy szál pizsamában, pulcsiban s mezítláb
Indultam utamnak Jézus születés napján.
Haladtam beljebb, egyre beljebb
S éreztem, hogy lábam jéggé dermed.
Lassacskán annyira átfagytam,
hogy nem éreztem semmit abban a pár órában.
Pizsamám elszakadt, a talpam véres volt
De nem érdekelt semmi, a célt láttam mindenhol.
Mi volt a cél? Nagyon egyszerű!
Véget vetni életemnek túlságosan könnyű.
Csak remélni merem, hogy, ha megszűnök létezni,
Az élet után nem vár rám már semmi.
Eleget szenvedtem földi életemben,
Földön túli létemben fájdalom ne fenyegessen.
Vele akarok lenni, csak Vele
Létezni lehetetlen Nélküle.
Tudom, hogy nálam szebbet, s jobbat érdemel,
De nem tudok mit tenni, ha nekem egyszer Ő kell!
Csetledezve-botladozva, de kiértem végül
Szemem elé a kopár szikla, s a sötét folyó terült.
Vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem,
Még egyszer utoljára veled leszek Kedvesem.
Előrébb léptem, a szél felsikoltott,
S a képzeletem előcsalt egy gyönyörű hangot.
- Bella szeretlek, ne tedd, ezt kérlek!
- Szeretsz?! Ez neked szerelem? Akkor mi a gyűlölet?
Még előrébb léptem, a szél csak süvített,
Arcomat csípte az eszelős hideg.
Szememet kinyitottam, a mélységbe néztem,
Tudtam, nincs vissza út eljött a végzetem.
Szemem megint lecsuktam, s háromig számoltam,
Majd elrugaszkodtam, s a levegőben suhantam.
A szél továbbra is sikítva visított,
Míg valaki nevemen szólított.
Nem akárki hangja volt, az utánozhatatlan,
Ezért a hangért cserébe bármit odaadtam.
Tudtam, hogy ez valós volt és igazi,
Nem olyan halovány melyet képzeletem csal ki.
De mit keres itt?
Miért jött ide?
Azt mondta nem szeret, mégis itt van nem de?
Már ugrottam nem volt visszaút,
S, hogy megtudtam, hogy visszajött szememből a könny kicsordult.
Nem akarok meghalni, ha egyszer Ő is ott van,
De azt mondta nem szeret, elhagyott nem akart.
Akkor most mi van? Mi az igazság?
Valaki segítsen, mert nem bírom tovább.
Nem sok időm volt tovább gondolkodni,
Testem hidegbe csapódott s nagyon fájt neki.
Kapkodtam a levegőt, fuldokoltam, ziháltam,
Edwarddal akartam lenni nem a hideg homályban.
- Edward, segíts! – próbáltam kiáltani,
De tudtam erőmből csak suttogásra telik.
Kész vége, feladtam mindent,
Nem lesz itt már semmi sohasem happy end.
Hirtelen, mindent kívülről személtem, 
a tájat, halott testemet, mit Edward tart kezében.
Teljesen elfagytam kék volt mindenem, 
szerelmem sírva fogta testem.
- Carlise segíts! – ordította, kínban.
- Nem lehet, megfagyott sajnálom fiam!
S ebben a percben jöttem csak rá, 
hogy mit tettem, s tettem milyen következménnyel jár.
Meghaltam, csak egy jelentéktelen szellem vagyok, 
ki megnyugvást keresve a halálban imbolyog.
- Ne Bella kelj fel, nem hallod? Szeretlek!
- Én is szeretlek, de most már mindegy 
meghaltam s ezen már senki sem segíthet,
Ne haragudj rám, én tényleg szeretlek. – Csendesen zokogtam, bár tudtam úgysem hallja,
Számára egy halott test vagyok, akit kezében tarthat. 
Egy csillag suhant át az égen,
S azt kívántam, bár minden olyan lenne, mint régen. 
Bárhogy is szeretném, hiába már,
Rá kellet, hogy jöjjek ez egy Álmokkal Teli Világ.


***


bOrikám!
Tény és való, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki nem prózában álmodja meg a dolgot, de ez a meglepetés határozottan kellemes volt XD A verses forma ellenére is szinte láttam magam előtt az egészet, ahogy ott áll a sziklán, ahogy ugik, és aztán Edwardot... a sírás kerülgetett XD Nagyon szuper, fantasztikus és csodálatos lett, gratulálok! És ugye hozol majd még nekünk ilyen kis szösszeneteket? XD  Jaj, még mindig a hatása alatt vagyok... Szerettem olvasni nagyon! Na, mentem bőgni még egy sort...
xoxo
Lea



APÁM! Ez nem semmi! Mintha Shakespeareét olvastam volna, amit nagyon szeretek :)
Bravó! Ez nagyon jó lett!
Join